Magyar Nemzet, 2005. május 27., 6. oldal

Az első magyar állampolgársági kódex a magyar állampolgárság megszerzését, a kontinentális Európa országaira máig is jellemzően, elsődlegesen a leszármazás jogalapjára helyezte. Ez a történelem folyamán nem változott, ám a két világháború után, a történelmi Magyarországtól elcsatolt területeken élő magyarok esetében ez a jogfolytonosság megszakadt. Európa és Magyarország megoldatlan történelmi öröksége, valamint máig és a jövőben is minden területre rombolóan ható problémája, hogy az első világháborút követően a magyar államhatárok etnikai, történelmi, gazdaságföldrajzi és kulturális szempontokat figyelmen kívül hagyó, erőszakos megváltoztatásával a Magyar Királyságtól elcsatolt területen élő lakosság akarata ellenére, kollektív módon fosztatott meg magyar állampolgárságától, és ezt azóta sem orvosolták. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés kollektív büntetéssel felérő 61. cikke szerint a magyar állampolgárság kizárásával jogérvényesen mindenki annak az államnak az állampolgárságát szerezte meg, amely a szétszakított Magyar Királyság területén a békeparancs következtében az állami főhatalmat gyakorolja, tehát az utódállamét. Lehetséges volt elméletben a magyar állampolgárság megtartása, azonban ehhez egy éven belül el kellett hagyni a szülőföldet, ezért ezt kevesen választották. Aki maradt, az egy csapásra elvesztette magyar állampolgárságát.

Trianontól napjainkig

A Magyar Királyság 1938 és 1941 között négy lépésben, döntően békés úton visszavette elszakított területeinek mintegy 40 százalékát, és csaknem ötmillió lakost, amelynek többsége magyar nemzetiségű volt. A részleges terület-visszatéréseket a törvényhozás minden esetben törvénnyel szentesítette, amelyekben a magyar állam érdemben visszaadta a visszatért területeken – a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és a Délvidéken - élőknek a magyar állampolgárságot. E törvények értelemszerűen azokat érintették, akik a trianoni békét követően az elcsatolt területen maradtak és magyar állampolgárságukat a szülőföldjükön való maradás miatt vesztették el.

A Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolt délvidéki magyar területek egy részének visszafoglalására 1941-ben került sor. A magyar csapatok 1941. április 11-én – egy nappal a délszláv állam felbomlását követően - lépték át a trianoni határt, és április 13-ig visszafoglalták a Bácskát, a Baranya-háromszöget és a Muravidéket. Ezzel 11.601 négyzetkilométer terület tért vissza 1.145.000 lakossal, akik közül 36,6 százalék magyar, 25,3 százalék szerb, 19 százalék német volt.

A visszafoglalt délvidéki területeket az anyaországgal egyesítő 1941. évi XX. törvénycikk 4. §-a szerinti, magyar állampolgárság automatikus – tehát további hatósági intézkedés nélküli – visszaszerzése feltételeinek az elcsatolt területeken az elcsatolástól a visszacsatolásig helyben maradó, volt magyar állampolgárságú, a magyar nemzeti közösséghez tartozó személyek teljes mértékben megfeleltek, tehát ők 1941. április 11-i hatállyal visszakapták magyar állampolgárságukat. Az ekkor még hatályos első állampolgársági kódex (1879. évi L. törvénycikk) szerint a leszármazás jogán a születési helyüktől függetlenül az ő leszármazottaik is ettől fogva magyar állampolgárként születtek meg.

A második világháború elvesztése miatt a visszacsatolt területek elvesztek. A Moszkvában 1945. január 20-án a szövetségesek és Magyarország között létrejött fegyverszüneti egyezmény 2. pontjában Magyarország kötelezte magát, hogy a visszatért területekről visszavonja az összes magyar csapatokat és hivatalnokokat Magyarország 1937. december 31-én fennállott határai mögé, továbbá hatályon kívül helyez minden olyan törvényhozási és közigazgatási szabályt, amely a csehszlovák, jugoszláv és román területek Magyarországhoz csatolására vonatkozik.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. február 26-án kelt, 526/1945. M.E. számú rendeletében a fentiek végrehajtásaként az ország területi változásaira vonatkozó törvényeket hatályon kívül helyezte. Ez a rendelet azonban több ok miatt sem eredményezhette a revíziós törvények alapján visszaszerzett magyar állampolgárság elvesztését:

1. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány valódi közjogi legitimációval nem rendelkező szervnek minősült, ezért közjogi hatállyal bíró jogi aktust nem hozhatott, hiszen az akkor hatályos közjogi szabályokkal (választójogi törvény, törvényhozó testületekről szóló törvények) ellentétes kvázi „választások” alapján összeült Ideiglenes Nemzetgyűlés adott neki mandátumot.

2. Feltéve, de meg nem engedve, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány legitim hatalmi szervnek volt tekinthető, a jogforrási hierarchia már akkor is hatályos szabályai szerint törvényt egy alacsonyabb szintű jogforrás, tehát egy kormány rendelete nem helyezhetett érvényesen hatályon kívül, és ezt a döntést utóbb egyetlen törvényalkotásra jogosult szerv sem erősítette meg.

3. Feltéve, de meg nem engedve, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány legitim hatalmi szervnek volt tekinthető, továbbá esetlegesen mégis jogosult lett volna törvényhozó hatalom által hozott törvényeket saját rendeletével hatályon kívül helyezni, az úgynevezett revíziós törvényeket hatályon kívül helyező 526/1945. M.E. számú rendelet nem tartalmaz utalást arra, hogy a hatályon kívül helyezés visszaható hatályú volna, azaz a hatályon kívül helyezett törvények állampolgársági jogkövetkezményeit érintené. Ennek hiányában csak arról volt szó, hogy a visszatért területek a magyar impériumból kikerültnek nyilváníttattak ugyan, de nem fosztották meg a magyar állampolgárságtól az ősidők óta ott élő magyarokat. Itt fontos hangsúlyozni, hogy a területvesztéssel együtt nem következik be az állampolgárság elvesztése, hiszen e két dolog nem kéz a kézben jár.

A szocialista internacionalizmus leple

Az állampolgársági jogban minden törvényi szabályozásnak – akár az állampolgárság megszerzéséről, akár elvesztéséről van szó– csak jövőre szóló hatálya lehet. Aki már egy törvény erejénél fogva magyar állampolgár lett, azt nem lehet csupán azzal megfosztani állampolgárságától, hogy a magyar állampolgárságának megszerzését biztosító törvényt hatályon kívül helyezik. Tehát a revíziós törvényekben jóvátétel útján megszerzett magyar állampolgárság nem veszett el a visszacsatolt, majd ismét elvett területek magyarsága számára. A nemzetközi jogban pedig visszaható hatállyal akkor bír egy megállapodás, ha abban a felek kifejezetten megállapodnak. Ilyet, a közvélekedés ellenére sem a fegyverszüneti egyezmény, sem a Párizsban 1947. február 10-én kelt békeszerződés nem tartalmaz. Ezek célja csak az volt, hogy a határokat rendezze, de az állampolgárság ügyébe – a trianoni békediktátummal ellentétben - nem szóltak bele, sőt az 1947. december 8-án Budapesten aláírt magyar-jugoszláv barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződésben sem került szóba az állampolgárság kérdésköre.

Az 1945-ben hatályos állampolgársági törvény (1879. évi L. tv.) alapján is az állampolgárság elvesztésére csak elbocsátással, hatósági határozattal, távolléttel, törvényesítéssel és házasság által kerülhet sor. Az 526/1945. M.E. számú rendelet egyik fenti megfosztási követelménynek sem felel meg, tehát emiatt sem volt alkalmas arra, hogy bárkit is a megszerzett állampolgárságától megfosszon.

A kékcédulás választások eredményeként felállt kommunista befolyású törvényhozás által hozott - a korábbi állampolgársági törvényt felváltó - 1948. évi LX. törvény átmeneti rendelkezései a bizonytalanság oldása érdekében megerősítették azon személyek magyar állampolgárságát, akik elhagyni kényszerültek a szülőföldjüket és áttelepültek Magyarországra. Ugyanakkor - és ez a legfontosabb - ez a jogszabály sem fosztotta meg az újra elszakított területeken maradó, de állampolgárságukat a revíziós törvények értelmében visszaszerzett magyarokat a magyar állampolgárságtól.

Az illegitim módon hatalomra jutott kommunista párt volt az, amely végül is a szocialista internacionalizmus leple alatt beteljesítette a nemzetárulást, amikor 1958 és 1979 között kétoldalú egyezményekkel zárta ki a kettős állampolgárságot az akkori keleti blokk más országaiban élő magyarok magyar állampolgárságától való megfosztása érdekében. Többek között Csehszlovákiával 1960. november 4-én, Szovjetunióval 1963. január 21-én, Romániával 1979. június 13-án írt alá a Magyar Népköztársaság ilyen kétoldalú egyezményeket.

Ezek alapján, ha valaki nem nyilatkozott a megadott – általában egy éves - időtartam alatt, elveszítette annak az államnak az állampolgárságát, ahol éppen nem élt. Ha nyilatkozott, akkor viszont a nyilatkozattétel után a másik állampolgárság veszett el. A végrehajtók különös kegyetlenségére utal, hogy az érintettek döntő többsége nem is tudhatott még a nyilatkozat lehetőségéről sem. Az 1990-es években „az emberi jogok érvényesülése érdekében” minden ilyen egyezményt felmondtunk, melyeket egyébként kizárólag a szovjet-blokk országaival kötöttünk és egyetlen demokratikus országgal sem.

Árulkodó az, hogy miként szól például a Csehszlovákiával 1960. november 4-én aláírt, a kettős állampolgárságú személyek állampolgárságának rendezéséről szóló Egyezmény preambuluma. „A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Elnöke tekintettel arra, hogy a Szerződő Felek területén olyan személyek is laknak, akiket jogszabályai alapján mindkét Fél saját állampolgárának tekint, attól az óhajtól vezetve, hogy az érdekelt személyek kettős állampolgársága megszűnjék azáltal, hogy e személyek az egyik Szerződő Fél állampolgárságát önként választják, elhatározták, hogy a jelen Egyezményt megkötik…”

Így szólnak a Romániával és a Szovjetunióval kötött egyezmények is.

Mindez leleplezi azt, hogy a revíziós törvényekkel magyar állampolgárságot szerzett személyekre vonatkozó korábbi jogi szabályozás ellenére még a pártállam is úgy látta, hogy az érintett személyek ténylegesen nem vesztették el magyar állampolgárságukat, kettős állampolgárságuk fennállt, ezért volt szükség az úgynevezett baráti államokkal a tömeges kettős állampolgárságot megszüntető kétoldalú egyezmények aláírására.

Azonban a kör nem volt teljes, hiszen egyedül Jugoszláviával nem került sor ilyen egyezmény megkötésére. Ez azt jelenti, hogy a fenti okok alapján a délvidéki magyarságnak az 1941-ben visszatért területeken (a mai Szerbia-Montenegró, Horvátország és Szlovénia érintett részein) 1941-ben élő tagjai, illetve az ő leszármazottaik magyar állampolgárságukat nem vesztették el, mai napig is magyar állampolgárok, tehát joggal igényelhetik mindazon jogosítványokat (pl. útlevél, konzuli védelem), amelyek a magyar állampolgárokat megilletik.

Kormány-előterjesztés és módosító javaslat

Az itt összefoglalt feltáró munkára és konzultációkra alapozva nyújtottuk be módosító javaslatunkat az Országgyűlés által jelenleg tárgyalt, a magyar állampolgárságról szóló törvény módosítását célzó kormányjavaslathoz.

A kormány december 5-e megkerülhetetlenségét belátva előterjesztéssel élt, de csupán az országba beköltöző magyar nemzetiségűeknek nyújt némi könnyítést a magyar állampolgárság megszerzésében. Ezen kívül néhány szépségtapaszt ajánl a külhoni magyaroknak, de a legfontosabbat, az otthonmaradásuk mellett a magyar állampolgárság megszerzésének lehetőségét nem kívánja részükre biztosítani. Pedig mindannyian tudjuk, hogy számukra ezt az alapvetően erkölcsi és lelki szükségletet az európai uniós csatlakozás semmiképpen sem képes pótolni, ezt a felvidéki magyarok példája világosan igazolja. A kormány-előterjesztés a szülőföld elhagyására ösztönöz, és továbbra sem veszi figyelembe a külhoni magyarok asszimilációjának veszélyét. Ezért módosító javaslatunk az örökös politikai kiszolgáltatottságot jelentő anyagi támogatáson túllépve az elszakított nemzetrészek magyarjait jogosan megillető magyar állampolgárságot állítja helyre.

Javaslatunk egésze a délvidéki magyarok és leszármazottaik lappangó magyar állampolgárságára épül, és azt kéri az Országgyűléstől, hogy a fenti okfejtésből következőleg - ellenkező jogszabályi rendelkezés hiányában - a délvidékiek lappangó állampolgárságát fennállónak ismerje el, azaz nyilatkozza ki annak élő voltát. Így az érintettek a megfelelő okmányok becsatolásával az állampolgárságuk igazolását, ennek alapján pedig magyar útlevelet igényelhetnek az illetékes hatóságoktól.

Másodszor, a Magyar Köztársaság Elnökéhez címzett írásbeli nyilatkozatukkal – a nyilatkozattétel napjától - visszaszerzik a lappangónál mélyebb, alvó állapotban lévő magyar állampolgárságukat azok a felvidéki, kárpátaljai és erdélyi magyarok és az ő leszármazottaik, akiknek magyar állampolgárságát az azóta már megszűnt Csehszlovákiával, a szétesett Szovjetunióval, valamint Romániával megkötött, azonban 1990 után felmondott kétoldalú megállapodások alapján az aláíró kommunista államok megszűntnek tekintettek.

Az igazságos és méltányos megoldás

Harmadszor, az előző két rendelkezésből eredeztetve szintén egyoldalú írásbeli nyilatkozattal szerzi vissza magyar állampolgárságát mindazon külhoni testvérünk, aki a sors folytán ugyan nem tartozik az előző két csoportba, de „trianoni-magyarként” a nemzet egészét vallja, és igazolja hogy felmenője magyar állampolgár volt.

Végezetül, azokat az elhunyt személyeket, akiknek magyar állampolgársága magyar felmenő igazolhatósága ellenére szűnt meg, úgy kell tekinteni, hogy magyar állampolgárságukat nem veszítették el.

A magyarság tömeges állampolgárság-vesztésének közös gyökere a trianoni békeparancshoz nyúlik vissza. Mégis, a folyamatok bemutatása érdekében indokolt külön-külön leírni az érintettek körét aszerint, hogy milyen különböző jogi környezet határozta meg állampolgárságukat. Azonban az állampolgárságuk ügye csak egyazon elv alapján rendezhető, hiszen az érintett magyarság mindvégig szülőföldjén maradva szenvedte el ugyanazt az igazságtalanságot a Kárpát-medence bármely szegletében.

Éppen ezért a rendezés elve már csakis a délvidéki magyarokat joggal megillető eszköz, az egyoldalú kérelem mint etalon-megoldás kiterjesztésének kell lennie a külhoni magyarok teljes közösségére. Ez jelenti az igazságos és méltányos megoldást a határainkon túl élő magyarok XX. századi kálváriájára, szenvedéseire.

Az elhunyt személyek, így pl. Wass Albert magyar állampolgárságának elismerését célzó módosításunk pedig az 1990. évi XXXII. törvény szellemében fogalmazódott.

A hatályos törvény diszkriminál

A módosító javaslattal a jelenleg hatályos állampolgársági törvény 5/A. §-ának diszkriminációját szüntetjük meg, mely az 1990. évi XXVII. törvény egyoldalúságával, és annak a hatályos törvénybe való változatlan beépítésével állott elő. Hiszen a jogalkotó a magyar állampolgárságuktól a diktatúra éveiben megfosztottaknak a törvényben említett némely köre részére – köztük a nyugati emigránsok számára – 1990 óta folyamatosan biztosítja ennek felszámolását azzal, hogy módjuk van egyoldalú nyilatkozattal visszaszerezni állampolgárságukat.

A jogalkotó azzal diszkriminál, hogy a külhoni magyarok részére még nem adta meg ugyanezen jogot. Ez érthetetlen, hiszen az elszakított országrészekben élők jellemzően még el sem hagyták szülőföldjüket, és a fent taglalt kétoldalú szerződéseket a magyar állam felmondta. Ám az utolsó, az igazságot helyreállító lépés, a magyar állampolgárság biztosítása előtt megtorpant.

Tévedés ne essék, javaslatunk elfogadásához nem szükségeltetik a jogi okfejtés, ennek megszavazása csupán politikai akarat kérdése, különösen a december 5-i megvilágosodás erkölcsi parancsa után. Azonban e kutatómunka megtámogathatja a legyengített politikai akaratot.

A szomszédos országok közül Románia, Szerbia és Montenegró, valamint Horvátország távolabb nézett, és saját érdekében már megoldotta a saját országhatárain kívül élő övéi részére az állampolgárság tömeges biztosítását.

Összefoglalva, a történelmi jóvátétel szükségességét szem előtt tartva, az igazságosság és a méltányosság elvétől vezérelve a módosító javaslat a magyar állampolgárság alanyi jogi jellegét hangsúlyozva segíti helyre állítani annak jogfolytonosságát, a jogszabályok széles körének áttekintése után, a lehető legegyszerűbb eljárásban.

A külhoni magyarok magyar állampolgársága nem a kormány, nem az Országgyűlés, nem a pártok, nem a képviselők tulajdona. Történelmünk alapján arról mi nem rendelkezhetünk, hiszen az a külhoni magyarok lelkében lakozik, rejtőzködik. Kimondani mégis nekünk kell, mert bensőjükben az igazság által hiába él saját állampolgárságuk, amíg néma marad az Országgyűlés, addig nincs magyar nemzet.

               Körömi Attila                                                            Dr. Gaudi-Nagy Tamás
független országgyűlési képviselő                                          Európa-jogi szakjogász,
                                                                           a Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja